Nekem egy égitest, az űrből egy csillag,
De mit lát bennünk ő, mit lát bennünk a Nap?
Nem vagyunk más, csak apró, keringő bogarak,
Akik köré építettük fel a világukat.
A Nap volt a múlt istene, és áldozott
Neki ételt, életet sok korszak embere,
De a történet fordult, és az ember nézett,
Tágul a tér, más szögből látjuk már a képet.
A Nap már nem is érezte magát olyan nagynak,
Csak fényforrásnak, ahol fények tovább haladnak,
A szomszéd galaxis is csillagokkal van tele,
Ki tudja, azoknak vajon van‑e istene.
Az idő múlik — eljön: alkony, majd pirkadat,
Az egész játék volt, nincs idő, csak pillanat,
Minden elmúlik, és végül csak a kérdés marad:
Mi nézzük őt — de vajon, mire néz fel a Nap?-
