Nem gondolat bánt engemet,
míg ágyban párnákközt eltemet
a soha ki nem nyíló virág,
melyet a magány férgének foga rág,
s elfogyok lassan mint a gyertyaszál
mely az elhagyott üres szobában áll.
De ily halált adj istenem,
Csak ily halált adj énnekem.
Ne legyek fa min villám fut keresztül,
Ne melyet szélvész csavar ki tövestül;
De legyek kőszírt ami áll a völgyben,
S álljak ott dicső szellemként egy tömbben.
Ne essem el én,
a harc mezején!
Inkább ágyban follyon ki vér a szívembül,
Miután megtettem mindent, és szentül
szóljon egy harang, ne acélzörej.
Kinek kell a sírban ágyudörej,
meg fújtató paripák?
Inkább csak mint a virág...
/Petőfi - Atomm/
