Tündérmese

Tündérmesét mondok Néked,

Igazat ám, nagyon szépet.

Átmentem az aranykapun,

Nem álltam meg a zöld lapun.

Tovább mentem három erdőn,

Ezüst, arany, s gyémánt termőn.
Szép tündérlány vár reám
Palotája udvarán.

Ékes gyémánt hegy gyomrából,

azt hozom el, azt bányászom,

verejtékem hullik érte,

pedig Ő azt nem is kérte.

Világ végén szép szivárvány,

Neki támasztva egy állvány,

Mert azt mindjárt újra festem,

Csak, hogy neki jobban tetsszen.

Amikor a hajnal hasad,

Leszedem a csillagokat,
S kifényezem mindet Neki
estére, mert úgy szereti.

Arany kertben aranyalma,
Tornyosul végtelen halma,

S tetejében tündérleány,

Aranyhajú Katherinám

Most úgy kacag mint még soha,
Most hogy eljutottam oda
Felcsendül az égi hang
"Ásó, Kapa, Nagyharang."

Önvéremben

A koszos ablakból megláttalak.
Kedvtelenül, tompán kívántalak
Mint vámpír a vért, zombi az agyat,

Mint férgek az elhullot madarat.
Pedig ott sem voltál, a pillanat
Játszotta el nekem ahogy magad
zsákmányként ingyen elém vetetted.
Most már tudom, hogy sohasem tetted.

Mozdulatlanul tetemen fekve
Kerestem volna békét az este,
De nem jött a béke, nem a tetem.
Nem jöttél hozzám Kedvesem, Te sem.
Így hát saját véremet szívhatom,
Így csak saját hangomat hallgatom
Ahogy elfullad csendben, véresen.
Önvéremben, s a Tiedben Édesem.