Két lélegzet között

Volt egyszer egy élet,
azt hittem, enyém lesz.
Volt egyszer egy álom,
most is vakon várom...
Volt több édes pillanat,
de csak múlt, s pár könny maradt.
Nekem egyszer Te is voltál,
de félek, mi köztünk volt, holt már.

Álmodtam, éltem két lélegzet között,
a lelked egy darabja szívembe költözött.

Mindegy, hogy évtizedek vagy napok,
boldogságot én csak veled kapok.
Csak végre veled tölthessek egy napot,
én otthagynék érted csapot-papot.
Csak élj, szeress és létezz velem, Kedvesem,
nem tettem, most már megbecsülnélek rendesen.

Van hiba, mi tényleg végzetes?
Tényleg véget érhet a szeretet?
Az emlék hamis, a vágy tényleg halott?
Ami a miénk volt, mára elkophatott?
Mi lenne, ha csak egy napra
eltűnne a világ, és egy esélyt adva

álomból fakadó lélegzetet véve,
a lelkem beléd költözne csak egy kicsit, végre...

Mindegy, hogy évtizedek vagy napok,
boldogságot én csak veled kapok.
Csak végre veled tölthessek egy napot,
én otthagynék érted csapot-papot.
Csak élj, szeress és létezz velem, Kedvesem,
nem tettem, most már megbecsülnélek rendesen.

Élethelyzetek, családok, átkok, hamis utak,
ellenségek — szívem csakis téged kutat.
Érdemlek egy esélyt, vagy teremtsek magamnak?
A tiéd már megvan.
Én akarlak.
Magamnak.

Alla mia stella di speranza nella notte

I fear the flame, yet I bear the burn.

The wound of distance makes me twists and turn.

A thousand spears could pierce my heart —

losing you… that’s where the real pain start.

Be the flame; I’ll walk into your fire.

I’d rather burn than suffer in silent desire.

Temo la notte senza te,

ma non temo il fuoco tuo.

Se brucio, brucio per ciò che è vero —

e il vero sei tu.

Non fuggo, non mi volto;

resto finché il cuore vuole restare.

You’re the star that shattered my sky of black.

I always adore you, I always have your back.

If the gods allow just one more chance with you,

I’ll hold your hand — walk altar or plank — and say:

“I do.”

Love is my religion by Atomm (lyrics)

 My past is a prison

Where I kneel alone in dust

Every memory is sorrow

Every tear is red rust.

I’ve spent decades in the shadows,

Where grief crawled under my skin.

In my silent saint sanctuary,

Numbness was my sin.

I opened up my heart to trust—

Not to lust, to a fragile bloom.

But opening a heart like mine

Is like reopening a wound.

And when the pain cuts deeper

Than a sharp blade to the muscle,

No physical torment

Can drown the heart's lonely hustle.

Love is my religion,

But the goddess fades away.

Sometimes she’s divine light,

Sometimes she just won’t stay.

Still I bleed my devotion,

Even when I’m torn in two—

This open‑wound religion

Is the only thing I ever knew.

I live inside sorrow’s soil

Where ghosts still call my name.

The present feels like foreign soil,

The past burns like spreading flame.

Some who loved me got badly burned

By shallow ignorance—

A frozen marble monument

With a slowly thawing heart.

But now the ice is melting,

And the ache comes flooding in.

I’d rather drown in my feelings

Than be numb ever again.

Forgive me, all you demons

Who tried to hold my hand.

I was buried in my sorrow,

Too broken to understand.

While I’m crawling from my ruins,

Bleeding, breathing, but mostly true—

This strange coming to life in my chest

Now beats because of you.

Love is my religion,

Even when it feels like sin.

My goddess turns to shadows,

Then resurrects me again.

I just let my heart keep bleeding—

It’s the price of life and truth.

This open‑wound religion

Still feels better than the others ever do.

✠ ✠ ✠